Hol volt, hol nem volt, talán még az Óperenciás-tengeren meg az Üveghegyen túl is, ahol a kurtafarkú malac túr, volt egyszer egy Nagy-Nagy Kerek Erdô. Ez a Nagy-Nagy Kerek Erdô minden irányban többnapi járóföldre terjedt ki, hétmérföldes csizmával is alig lehetett bejárni. Barátságos tölgyesek váltakoztak benne bükkerdôkkel, amelyekben mindig mintha szürke köd lebegett volna, a magasabban fekvô régiókban pedig fenyvesek susogtak. Ebben a Kerek Erdôben, természetesen közel a legjobb makklelôhelyekhez, éldegélt egy vaddisznócsalád. A vaddisznópapát teljes nevén Agyaras Ervinnek hívták (barátai számára egyszerûen csak Ervin bácsi), feleségét pedig Etelka néninek. Két malackájuk volt, Ágoston, a Jólnevelt, valamint Aranka, aki bátyjával ellentétben olykor kissé szertelenül viselkedett. A rokonsághoz számított még Géza bácsi, aki feleségével, Fruzsina nénivel egy távolabbi bükkösben lakott. No és nem szabad megfeledkeznünk a család fekete bárányáról, Henrik bácsiról sem, aki valaha szépreményû fiatal vadkan volt, de rossz társaságba keveredett – sokszor látták együtt a Farkassal meg a Rókával –, elkártyázta a vagyonát, majd ivásnak adta a fejét. Ez utóbbi bajából szerencsére kigyógyult, de igazán sohasem talált vissza a tisztes polgári társadalomba, agglegény maradt, és magányosan járta az erdôt.

Történetünk kezdete egy vasárnap délutánra esett, amikor Ervin bácsi ebéd utáni sziesztájából fölébredve éppen az "Erdei Hírharsona" címû újságot lapozgatta, a vadmalacok pedig hangos sivalkodással játszottak a kertben. Egyszer csak megcsörrent a telefon. "Ki a csuda lehet az?" – dörmögte Ervin bácsi mérgesen, ugyanis utált telefonálni. "Agyaras lakás, tessék!" – röffentette dühösen a kagylóba. "Szervusz, Ervin bátyám, kérlekalássan, Henrik vagyok" – mondta a telefon. "Azért hívlak, mert tegnap lenn sétáltam a falu mellett, és láttam, hogy szépen megérett már a kukorica. Volna kedved ma este lejönni és kártékonykodni egyet?" Ervin bácsi szájában összefutott a nyál. Mint minden vaddisznó, ô is élt-halt a kukoricáért. "Nos?" – kérdezte Henrik sürgetôleg. "Jó, nem bánom" – morogta Ervin –, "majd szedek a gyerekeknek is a zsengébbjébôl, kell nekik a vitamin. Találkozzunk este tízkor a kukoricatáblánál!" "Ott leszek" – röfögte Henrik bácsi vidáman, és letette a kagylót.

Ervin bácsi kikocogott a konyhába a feleségéhez. "Etelka, Henrik telefonált, meghívott egy kis kukoricázásra ma estére." Vadcoca Etelka rémülten csapta össze a patáit a hír hallatán: "Aztán csak vigyázzatok, nehogy ott legyen az Erdôkerülô, vagy a gazda, mert azok nem tréfálnak, lepuffantanak benneteket, aztán világnak csúfjára hurka meg kolbász lesz belôletek!" "Na jó, jó, asszony" – dörmögte Ervin bácsi –, "ne izgasd föl magad, ismerjük mi a dörgést. Hozzak neked is egy-két csôvel?" – simogatta meg Etelkát gyöngéden. "Hát persze" – mondta az asszony –, "tudod, hogy élek-halok a friss kukoricáért."

Az éjjeli lakmározásra való tekintettel Ervin bácsi nem is vacsorázott, csak pár szem szilvát kapott be gyorsan, majd az ajtófélfához lépett, és gondosan megfente az agyarait, hiszen az elôvigyázatosság sosem árt. Elbúcsúzott a családtól, és nesztelen léptekkel – a vaddisznó, ha kell, szinte hangtalanul tud szaladni – elindult a falu felé. Amikor kiért az erdôbôl, lelassított, és nagy óvatosan ólálkodott a kukoricatábla felé. Amint közelebb ért, már hallotta, hogy valaki nagyokat csámcsog és szuszog. Mint sejthetô, Henrik bácsi volt az, aki nem tudta tartóztatni magát, és nem várta meg, amíg Ervin bácsi megérkezik. "Szervusz, Henrik, jó étvágyat" – mondta Ervin bácsi, aki mindig adott a jó modorra. "Ühüm" – válaszolt Henrik bácsi tele szájjal, erôs állkapcsa hangos hersegéssel ôrölte a kukoricát. "Láss neki, Ervin" – mondta, amikor végre lenyelte, ami a szájában volt. Ervin bácsit se kellett persze biztatni, azonnyomban nekilátott. A kukorica valóban nagyon finom, friss, zsenge volt. A két vaddisznó teljesen belefeledkezett a falásba, csak idônként röffentettek egyet-egyet, amikor új sort kezdtek learatni.

Néhány óra telt el mindössze, amikor lassult az ütem, és elkezdtek válogatni a szebb csövek közül. Ervin bácsinak eszébe jutott, mivel tartozik a családjának, és néhány kukoricát a zsebébe dugott (külön kantáros nadrágot vett fel az ünnepi alkalomra, nagy, mély zsebekkel) az asszonynak meg a gyerekeknek. Henrik bácsi fáradtan leült a letaposott kukoricaszárak közé, mellsô lábait összefonta domborodó hasán, és ellágyultan nézte a holdat, amint sápadt fényével bevilágította a mezôt. "Mégiscsak szép az élet" – mormogta az orra alatt, a holdfény megcsillant borotvaélesre köszörült agyarain. Ervin bácsi letelepedett mellé, és egy kukoricacsutkával játszadozott szórakozottan.

Mikor kipihenték a lakmározás fáradalmait, nagy nehezen fölkecmeregtek, és hangos csörtetéssel elindultak, vissza az erdôbe. Szerencséjük volt, nem találkoztak emberrel, de azért a biztonság kedvéért idônként meg-megálltak és beleszimatoltak a hûvös éjszakai levegôbe. Az Ervin bácsi háza felé vezetô csapáson elbúcsúztak, Henrik bácsi titokzatosan csak annyit mondott, hogy még dolga van ma éjjel, majd sarkonfordult és eltrappolt az erdô mélye felé. Ervin bácsi óvatosan kinyitotta az ajtót, és beólálkodott a házba, patája alig érintette a földet, nehogy fölzavarja a gyerekeket. A konyhában letette az asztalra a kukoricákat, majd beosont a hálószobába. A széles hitvesi ágyból lágy hortyogás hallatszott, a beszûrôdô holdfényben jól kivehetôek voltak a Coca impozáns körvonalai. A küszöbön Ervin bácsi még tanakodott egy kicsit, hogy nem kellene-e esetleg a nagy zabálás után agyarat mosni, de aztán a kései órára való tekintettel úgy döntött, hogy a tisztálkodást másnapra halasztja. Ez egyébiránt igen gyakran fordult elô vele, különösen télen, amikor az ember úgyis mindig nedves, meg hideg is van. Becsusszant az ágyba Etelka mellé, magára húzta a paplant, és hamarosan ô is mély álomba merült.

Másnap délelôtt szokatlan esemény történt a faluban. Vilma néni épp paprikáskrumplit fôzött, amikor a konyhaablakon át meglátta, hogy az embere hazafelé baktat. Vilma néni gyorsan a kötényébe törölte a kezét, és a férje elé futott; elképzelni sem tudta, miféle baj történhetett, hogy András gazda dologidôben hazamegy. Már messzirôl lehetett látni, hogy a gazda feje igencsak vöröslik, kackiás bajusza pedig a szokottnál is jobban fölmered. Mikor belépett a kertkapun, és meglátta az asszonyt, a gazda földhöz csapta a kalapját, rátaposott, és foga között szûrve a szót igencsak cifrát káromkodott. "Hogy azt a keserves nemjóját, anyjuk, a vaddisznók megint feldúlták a kukoricást!" – süvöltötte, halántékán kidagadtak az erek. "Oda az egész termés, mit adunk majd a jószágnak télire?!" Vilma néni összecsapta a kezét rémületében, de egy szót sem szólt, tudta már, hogy ilyenkor a legbölcsebb dolog várni, amíg az ura kifújja az elsô mérgét. Most is így történt. András gazda füstölgött még egy darabig, majd bement a konyhába, a legfelsô polcról leemelte a kisüstis palackot, töltött magának egy kupicával, gyorsan felhajtotta, kétfelé törölte bajusza szárnyait, és nehézkesen lezöttyent a kisszékre. "Hát most mondd meg, anyjuk, mitévô legyek?" Vilma néni mögé lépett, megfogta a vállát, és halkan annyit mondott: "Talán az erdôkerülôvel beszélj, apjuk. Hátha lelô a vaddisznókból egyet-kettôt, akkor lesz megint jó kis vaddisznószalámink – emlékszel, mennyire ízlett neked három éve – , a többi meg majd megtanulja a leckét." "Meglehet" – válaszolt András gazda megfontoltan –, "de tavaly egyet sem sikerült puskavégre kapnia, hiába kucorgott hetekig a magaslesen. Megneszelhették a disznók, hogy ott vár rájuk, aztán nem jöttek elô." "Hiszen éppen ez az" – mondta Vilma néni –, "igazából nem is kell, hogy lelôje a vaddisznókat, elég, ha elijeszti ôket." "Még véded ezeket a hitványokat?!" – fortyant föl András gazda újfent. "Hogy a nyû essen valamennyibe!" "No jól van, no" – csitította a felesége. "Ne mérgeld meg úgy magad. Majd beszélek én az erdôkerülôvel." "Az jó lesz" – mondta András gazda –, "engem vár a munka, már megyek is." A nagyobb hatás kedvéért egy-két nyögést megeresztve – lássa az asszony, milyen keményen dolgozik ô a családért – felállt, majd súlyos léptekkel kiment a házból. Az udvaron megkereste széttaposott kalapját, úgy-ahogy elegyengette, aztán a fejébe nyomta, és indult vissza a mezôre. Vilma néni fejcsóválva lehúzta a paprikáskrumplit a tûzrôl, nehogy odakozmáljon, majd kendôt kötött, és elindult az erdôkerülôhöz.

János, az erdôkerülô, egy kis tisztáson lakott, takaros faházban. Éppen a puskáját tisztította, amikor Vilma néni odaért a bejárati ajtóhoz. Illendôen köszöntötték egymást, János egy pohár bort kínált, de az asszony nem fogadta el, inkább gyorsan elôadta, mi járatban van. Az erdôkerülô komoly szakmai érdeklôdéssel hallgatta, idônként egyetértôen hümmögött egyet. Végül megvakarta a tarkóját, és közölte, hogy bizony az idén nagyon elszemtelenedtek a vaddisznók, "egészen el vannak harapódzva, hogy úgy mondjam", és már ô is gondolt rá, hogy valamit tenni kellene. "Egyet se féljen, Vilma néni, ma este kimegyek a magaslesre és lepuffantok egypárat!" Vilma néni elégedetten nyugtázta az erdôkerülô harcias elszántságát, aki tettrekészségét bizonyítandó rögtön a fegyverszekrényhez lépett, és kis kartondobozból puskalövedékeket kezdett kiválogatni. A golyók gonoszul villogtak a gyalult faasztalon, János tanakodva nézte ôket, ujjával végigsimított rajtuk. Végül döntött, kiválasztotta a legfényesebben csillogó lôszert – "ez kicsi lyukat üt, nem teszi tönkre az irhát, azt majd kikészíttetheti, és a vásáron el lehet adni" –, és megtöltötte a puskát. Vilma néni megköszönte a segítôkészséget, elbúcsúzott, és visszaindult a faluba. Magának sem merte bevallani, de egy kicsit nehéz volt a szíve, sajnálta a szegény vaddisznókat, hogy milyen csúfos véget fognak érni ma éjjel. De hát mit volt mit tenni, András gazdának, mint mindig, most is igaza volt, nem lehetett hagyni, hogy kárbavesszen a termés. Vilma néni bement a konyhába, és folytatta a paprikáskrumpli-fôzést. Már csak a finom füstölt kolbászt kellett beleaprítani.

Míg az emberek világában ezek a sorsdöntô események zajlottak, az erdôben hétköznapi nyugalom uralkodott. A vadmalacok reggelire befalták az ajándék kukoricát, biztonság kedvéért megvizsgálták Ervin bácsi zsebeit, nincs-e benne makk vagy más hasonló csemege, majd hónuk alá kapták táskájukat és elindultak az erdei iskolába. Ágoston fürgén lépkedett, mivel szeretett iskolába járni, jó emlékezôtehetségû és szorgalmas vadmalac volt. Aranka bezzeg úgy húzta egyik patácskáját a másik után, mintha tízkilós súlyok lettek volna rákötve. Jóllehet sokkal élénkebb eszû volt, mint a bátyja, utált iskolába járni, mert unalmasnak tartotta, hogy mindig mindent háromszor kellett átismételni, amíg végre például a kissé lassú felfogású Ôzike Gizella is megértette, mirôl van szó. Aranka inkább a rekettyésben szeretett volna kalandozni, vagy elábrándozni a patakparton, nézni az örökké változó alakú felhôket, és mindenféle történeteket kitalálni hozzájuk. Bagoly tanító bácsinak sok fejfájást okozott a renitens vadmalac-kislány, egy különösen súlyos esetben Ervin bácsit is behívatta szülôi értekezletre.

Történt ugyanis, hogy Aranka rájött, hogy a szerfölött kiterjedt Nyúl családból nem mindegyik kisnyuszi jár az iskolába, mivel a Bagoly úgyse tudta számontartani ôket, és csak arra ügyelt, hogy körülbelül harmincan azért ott legyenek az órán. Azt azonban nem tudta senki, hogy a többi nyuszi hol tölti a délelôttöt; egészen addig, amíg Aranka mézesmázos ígérgetések és meglehetôsen valószínûtlen fenyegetések ravasz keverékével rá nem vette cimboráját, Nyúl XIII. Fülöpöt, hogy vigye egyszer ôt is magával. Nyúl XIII. Fülöpöt egyébiránt azért hívták Nyúl XIII. Fülöpnek, mert annyi név egyszerûen nem volt a naptárban, hogy valamennyi nyuszi saját nevet kapjon, ezért számozni kellett ôket. Nos, ezzel a Nyúl XIII. Fülöppel és tizenhét másik testvérével, valamint elsô-, másod-, harmad- és ki tudja, még hányadfokú unokatestvéreivel ment el egy szép napon Agyaras Aranka iskolát kerülni és még számtalan egyéb rosszaságot mûvelni. A rosszalkodás olyan jól sikerült, hogy a kaland végén csúzlival belôtték a Bagoly ablakát, és a közeli kocsmából részegen éppen kitántorgó Róka szemtanúja lett az esetnek. Délután, még mielôtt teljesen elázott volna, bezörgetett a Bagolyhoz, aki épp dühösen lapozgatta az erdei Arany Oldalakat, megbízható, rendes üvegesmestert keresve. A Róka bizalmasan átfogta a Bagoly vállát, és elújságolta neki, hogy a nyuszik meg a vadmalac törték be az ablakot. A Bagoly, aki kis híján elszédült a pálinkaszagtól, elôször nem akart hinni az iszákos csavargó meséjének, de a Róka olyan részletesen írta le a történteket, hogy hitelt kellett neki adnia. Sajnos, a szó szoros értelmében is, a Róka ugyanis addig nem tágított, amíg "kölcsön" nem kapott a Bagolytól egy húszast, mint mondta, "egy csésze teára". A Bagoly tudta jól, hogy a pénz hamarosan pálinkává változik a Holló kocsmájában, de akkori lelkiállapotában nem akart még a Rókával is kellemetlenségekbe bonyolódni. Mérgesen a sutba vágta tehát az Arany Oldalakat, és meghívta Ervin bácsit "egy kis elbeszélgetésre". A beszélgetés eredménye az lett, hogy a felbôszült vaddisznó a nadrágszíjjal akarta eltángálni leánykáját, és csak akkor tett le ebbéli szándékáról, amikor Vadcoca Etelka elébe állt, és kijelentette, hogy "csak a testemen keresztül!". Ervin bácsi pedig tudta jól, hogy a malackáit védô koca félelmetes ellenfél, így tehát enyhített a büntetésen, és Aranka megúszta azzal, hogy kukoricára kellett térdepelnie, amelyet nem ehetett meg, erre Ágoston vigyázott.

Míg a malackák az iskola felé bandukoltak, Ervin bácsi összekészülôdött, nagy drótkefével kigubancolta a sörtéit, agyarat mosott, hogy behozza az esti lemaradást, majd elindult a rekettyés felé egy kis turkálás céljából. Már egy jó darab ideje az a hír járta az erdôben, hogy szarvasgomba terem valahol, és a szarvasgomba a vaddisznó legeslegkedvesebb csemegéje, még a kukoricánál is kedvesebb. Ez a gomba a föld alatt nô, és nagyon nehéz megtalálni. Az emberek, akik szintén szeretik a szarvasgombát, mindenesetre képtelenek rá, és ezért szelíd disznókat vezetnek pányvára kötve az erdôbe, hogy az kitúrja nekik a vágyott csemegét. Ervin bácsi, mint szabad vadkan, persze mélységesen lenézte rózsaszín, gömbölyded rokonait, akik egy kis kényelem, meleg ól és a biztos moslék fejében szolgálnak az embernek, aki aztán hálából levágja ôket. "Én ugyan sose árulnám el az embernek, hol terem a szarvasgomba!" – röfögte mérgesen magában, és a nyomaték kedvéért belerúgott egy mit sem sejtô tölgyfába. Igazából persze nem az emberekre volt mérges, hanem azért, mert hiába szimatolt hatalmas, konnektor alakú orrával, sehol sem érezte a szarvasgomba illatát. Turkált erre, turkált arra, akadtak édes gyökerek, nassolt hozzá egy kis makkot is, de a vágyva vágyott csemege, ha ugyan nôtt az erdôben egyáltalán, rejtve maradt éles szimata elôl.

Amint egyre borúsabb kedvvel csörtetett a ritkás aljnövényzetben, egyszercsak Henrik bácsi bukkant fel elôtte. Szemlátomást jó kedve volt, vígan turkált egy pocsolya mellett, amely sajnos túl kicsi volt ahhoz, hogy belefeküdjön. "Szervusz, Ervinkém" – röffentett oda a másik vadkannak –, "jó, hogy jössz, tudok itt a közelben egy remek dagonyázóhelyet, gyere, áztassuk ki egy kicsit az ízületeinket!" Ervin bácsi, jobb híján, engedett a szíves invitálásnak, és engedelmesen Henrik után kocogott. Kisvártatva ki is értek egy tisztásra, amelynek a közepén óriási sártócsa feketéllett. Henrik bácsi hatalmas loccsanással belevetette magát, meghempergett egyszer-kétszer, majd kényelmesen elhelyezkedett, és vígan pislogott kifelé. Ervin követte példáját, nehézkesen belehuppant a sárba, elégedetten röfögött, amikor érezte, hogy a meleg iszap végigsimogatja megfáradt tagjait. Egy darabig csak hallgattak, nézték a lombok között beszûrôdô napsugárban táncoló acélkék legyecskéket. Aztán Henrik bácsi szólalt meg: "Van egy tervem, Ervin bátyám." "Hmmm…" – válaszolta Ervin bácsi, jelezve, hogy ugyan ô inkább pihenne, de azért hajlandó odafigyelni. "A következô dolog jutott az eszembe" – fogott bele Henrik. "Tegnap este, ugye, jól kikártékonykodtuk magunkat. Továbbá, jó lenne ma este folytatni, amit tegnap elkezdtünk. Mármost, teljességgel nyilvánvaló, hogy a gazda ezt nem fogja hagyni, hiszen nem nézi jó szemmel, hogy felfaljuk a termést, tehát bosszút forral. Nem sok kombinációs készség kell hozzá, hogy rájöjjünk, mit tervez. Erre pedig volna nekem egy biztos ellenstratégiám. Mégpedig…" – a folytatást már csak suttogni merte. Ervin bácsi erôsen hegyezte nagy, szôrös füleit, hogy minden szót halljon, majd elvigyorodott az agyara alatt. "Kapitális ötlet, Henrik!" – mondta elismerôen. Tréfásan oldalba bökte a másikat, hogy csak úgy fröcskölt az iszap, majd újra, ha lehet, még kényelmesebben elhelyezkedett, és átadta magát az édes semmittevésnek. Csak néha rázta meg göcögve az elfojtott nevetés, ha az estére gondolt.

Már alkonyodott, amikor János, az erdôkerülô elkezdett készülôdni az éjszakai vaddisznóvadászatra. Sötétzöld, vastag posztóból készült vadászruhát vett föl, hozzá nehéz csizmát húzott, a zergetollas filckalapról sem feledkezett meg. Még egyszer ellenôrizte, hogy a puska rendben van-e, a tölténytáskát dugig töltötte lôszerrel, a hátizsákjába pedig szalámis zsömléket és egy termosz forró teát rakott. Egy pillanatig habozott, hogy vigye-e a pipáját, de végül is letett róla. Igaz ugyan, hogy a hosszú várakozás unalmát a magaslesen a legjobban pipát pöfékelve lehet elûzni, de a vaddisznók nyilván elô sem dugnák az orrukat, ha megszimatolják a dohány édes illatát. Hogy kárpótolja magát, elôkeresett a ládafiából egy tábla finom mogyorós csokit, és becsúsztatta a hátizsák külsô zsebébe. Magához vette még a zseblámpát, a vadászkést, néhány fontosabb igazolványt, majd bezárta a házat és útra kelt.

Csillagos, szép este volt, hûvös szellô fújdogált. János lába alatt idônként megroppant egy-egy száraz ág, ahogy hosszú, ritmusos léptekkel igyekezett a kukoricatábla szélén álló magasles felé. A magaslest még az elôdje építette, eléggé roskatag tákolmánynak tûnt, de az erdôkerülô szerette, mert kényelmesen lehetett benne várakozni a vadra. Ha nagy ritkán vendég vadász érkezett, akkor persze János minden rábeszélôkészségére szükség volt, hogy meggyôzze a gyanakvó kollégát, nem, nem, a magasles nem fog összeomlani, sôt, kettôjüket is elbírja. "De még mennyire", gondolta az erdôkerülô magában, és elmosolyodott a bajusza alatt, amikor eszébe jutott a fôvárosi magazin fényképésznôje, aki egy szarvasbôgésrôl szóló cikkhez akart a Kerek Erdôben fotókat készíteni. A hölgy egy nagy kofferre való, méteres hosszúságú és mázsás súlyú teleobjektívekbôl álló felszereléssel érkezett, és hát mi tagadás, fotóapparátus nélkül sem volt éppen balett-táncosnô alkatú jelenség. Az öreg magasles akkor igencsak nyikorgott, de szerencsére nem dôlt össze, és a fotósnô sem kapott szívszélhûdést, igaz, János a mamája által sütött almáspitével, valamint hajmeresztô vadásztörténetekkel tartotta benne a lelket. Szarvasbikát ugyan nem sikerült lencsevégre kapniok, ellenben nagyon vidám éjszakát töltöttek az ingadozó magaslesen a telihold sápadt fényénél. Az erdôkerülô szórakozottan megpödörte a bajuszát, mint mindig, ha eszébe jutott ez a régi emlék – hány éve is már? –, és vígan megszaporázta a lépteit.

Mire János kiért a magasleshez, már teljesen besötétedett. Odalépett a létrához, és ruganyosan kezdett felmászni. Jókedve egyre fokozódott, még a magasles sem recsegett és imbolygott úgy, mint szokott. "Kellemes éjszakának nézek elébe" – gondolta, ahogy az utolsó létrafokhoz érkezett. Ekkor azonban megtorpant, valami különös elôérzet kerítette hatalmába, mintha nem lett volna egyedül. És csakugyan, amint épp belépett volna a magasles kuckójába, hirtelen valami hatalmas, az éjszakánál is feketébb tömeg magasodott föl elôtte, megvillant egy sápadt fényû, holdsarló alakú agyar, majd BUMM! – egy hatalmas taszítást érzett, és már bucskázott is lefelé a létrán.

Hatalmas puffanással ért földet, és a megrázkódtatástól egy pillanatra elvesztette az eszméletét, sôt, talán valami nagyobb baj is történhetett az agyvelejével, mert amikor magához tért, alig hitt a szemének. Puskáját, amit a zuhanás közben elveszített, egy hatalmas vadkan tartotta a szájában, és éppen készült elügetni vele. János megpróbált fölállni, de nem bírt, minden porcikája sajgott, és tehetetlenül kényszerült végignézni, amint a vaddisznó diadalittasan – határozottan úgy látta, mintha mosolygott volna – drága fegyverével elcsörtet a sûrûbe. És még ha mindez nem lett volna elég, legnagyobb rémületére látta, hogy végtelen óvatossággal, mintha tojásokon lépkedne, egy másik vadkan ereszkedik le a magaslesrôl. "Ez taszított hát le!" – gondolta János rémülten, mert a dolog tökéletesen hihetetlennek tûnt. Ilyen csodát még a legöregebb vadász sem látott, hogy a vaddisznó magaslesre mászik, sôt, mi több, ekkora nagy hazugságot még a legfüllentôsebbje sem mert volna mesélni, még a sokadik sör után sem. Ôvele pedig most megtörtént! Iszonyú kínok árán megmozdította sajgó kezét, és megcsípte magát, hogy megbizonyosodjék, nem álmodik. A csípés fájt, nem álmodott. "Biztosan megbolondultam" – gondolta hát szerencsétlenül, és rettenetesen kezdte sajnálni magát. A vadkan eközben leért a létráról, és János legnagyobb rémületére odakocogott hozzá. Az erdôkerülô lélegezni sem mert, meg volt róla gyôzôdve, hogy ütött az utolsó órája. A vaddisznó azonban nem bántotta, csak körbeszimatolta – az erdôkerülô érezte az állat meleg szuszogását a nyaka körül –, majd röffentett egy kurtát és társát követve eltûnt az erdôben. János pedig a kiállott izgalmak hatására újból elvesztette az eszméletét.

Arra eszmélt, hogy fázik. Egész testét hideg verejték borította, tagjai reszkettek. A fájdalom már múlni látszott, óvatosan megmozgatta tagjait, és megállapította, hogy semmije sem tört el. Lassan föltápászkodott, összeszedte a magasles környékén szanaszét gurult felszerelését, majd lekucorodott a földre és töprengeni kezdett. Rettenetesen félt, és nem tudta, mitévô legyen; puska nélkül teljesen védtelennek érezte magát, és hát nem lehetett tudni, melyik bokor mögül ront neki egy feldühödött vaddisznó. Végül úgy döntött, hogy nem kockáztatja meg a hazafelé vezetô utat. Letelepedett a hátizsákja mellé, ivott egy kis teát – szerencsére a termosz nem tört el –, majd elôkereste vadászkését, és görcsösen jobb kezébe szorította, míg baljával a zseblámpát markolászta. Így várta a pirkadatot, minden reccsenésre, minden kis neszre felriadva. A magasles árnyéka gúnyosan imbolygott a holdsütötte tisztáson.

Eközben, jó messzire a magaslestôl, egy rejtett kis csalitosban Ervin bácsi és Henrik bácsi – mert természetesen ôk voltak a két éjjeli támadó – az elôre megbeszélt terv szerint összetalálkoztak. Ervin bácsi szorgalmasan nekilátott, és gyorsan túrt egy hosszúkás gödröt, amelybe egyesült erôvel beletemették az erdôkerülô puskáját. Visszatúrták rá a földet, elegyengették, majd meghemperegtek rajta, hogy ledöngöljék. Henrik bácsi, akibôl megint kiütközött alapjában véve léha természete, még néhány tánclépést is megkockáztatott. Víg röfögések közepette idézgették föl az esti epizódot, különös élvezettel emlegetve, milyen meglepett képet vágott az erdôkerülô, amikor Henrik bácsi letaszította a magaslesrôl. "No, ez sem fog bennünket egy darabig háborgatni!" – röffentették el többször is elégedetten. Mikor kellôképpen kiélvezték a diadalt, leheveredtek egy bokor tövébe, Ervin bácsi szórakozottan letépett egy virágot, és elmélyülten szagolgatta. Egyszercsak Henrik bácsi oldalba döfte. "Ervin bátyám, kérlekalássan" – mondta, szemében huncut fény villant. "Az emberek nem fognak kimerészkedni ma éjjel. Mit szólnál egy kis kártékonykodáshoz?"

Másnap reggel – András gazda épp az istállóból jött visszafelé, az állatokat etette – szánalmas figura jelent meg a kertkapunál. Külsôleg az erdôkerülôre hasonlított, de a szeme alatt hatalmas lila folt éktelenkedett, zöld posztókabátjára száraz levelek tapadtak, a nadrágja több helyen kiszakadt. "Hát ez meg miféle madárijesztô lehet?" – gondolta a gazda magában rosszkedvûen. Még nem reggelizett – elôször az állatokat kell ellátni –, és ezért nem volt vendégváró hangulatban. A madárijesztô ekkor reszelôs hangon megszólalt. "Adjon Isten jó reggelt, András gazda!" – köszönt illendôen. "Fogaggyisten" – dünnyögte a gazda válaszképpen, és már fordult volna be a tornácra. "Hát nem ismer meg?" – kérdezte a madárijesztô kétségbeesetten. "János vagyok, az erdôkerülô." Erre már megfordult a gazda, a kalap karimája alól alaposan szemügyre vette hívatlan vendégét. "Ejha, magát ugyancsak csúffá tették! Na kerüljön beljebb, épp reggelizni akartunk."

"Jesszusom!" – sipította Vilma néni, amikor Jánost meglátta. "Szegény fiam, mi történt magával?" Gyorsan térült-fordult, széket kerített, nagy cserépbögrében gyorsan meleg tejet tett az erdôkerülô elé az asztalra, szelt neki hatalmas szelet foszlós, fehér kenyeret. János hálatelt szemmel nézett a gazdasszonyra, nagy kortyokkal ivott a tejbôl, majd óvatosan, nehogy még mindig reszketô kezével kidöntse, letette a bögrét az asztalra, és hangos sóhajtással belefogott az éjszakai rémtörténetbe. Vendéglátói ámuldozva hallgatták. Mikor mondókája végére ért, nagy csönd ülte meg a szobát, csak a macska dorombolása hallatszott. András gazda megpödörte a bajuszát, a kalapját pedig keményen a fejébe nyomta. "No, én megyek, megnézem a kukoricást" – mondta, és már indult is ki a mezôre. Vilma néni az erdôkerülô sebeit vette gondjaiba, majd elszaladt az orvosért.

Mire a doktor megjelent, addigra András gazda is visszaért a mezôrôl. Összeráncolta a homlokát, komor, jeges tekintettel meredt maga elé. Leült a konyhaasztalhoz, két hatalmas, bütykös öklét az asztallapra fektette, és nem szólt egy szót sem. A doktor bekötözte János sebeit, és három nap ágynyugalmat rendelt. Aztán a gazdához fordult, kérdôn felvont szemöldökkel. "Nos?" András gazda véreres szemekkel nézett föl a cingár kis orvosra. "Oda az egész termés" – lökte ki magából a szavakat, súlyosan, vészterhesen.

Eközben az Agyaras família tagjai kikerekedett szemmel hallgatták a vaddisznópapa történetét a csúffá tett erdôkerülôrôl. Különösen Aranka vigyorgott lelkesen, mert a szíve mélyén érezte, hogy most a felnôttek követtek el valami rosszaságot, és ezért igazolva látta magát korábbi csínytevéseiért. Vadmalac Ágoston a maga részérôl kissé hüledezve hallgatott, egész világszemléletét látszott romba dönteni papája és Henrik bácsi éjjeli kalandja. Ágoston ugyanis mindeddig szilárdan hitt abban, hogy az életben elért sikerek és boldogulás kulcsa az, ha valaki mindig illedelmes és betartja a szabályokat. Most pedig kiderült, hogy ez nincs mindig így, sôt, valószínûnek látszott, hogy a felnôttek néha kényük-kedvük szerint alakítgatnak a szabályokon, és ettôl gondolkodóba esett. Orrocskáját mellsô patái közé fogva üldögélt a sarokban, és mély töprengésbe merült. Szinte csak félfüllel hallotta, hogy Ervin bácsi kijelenti: "Mostantól fogva vége a fáradságos turkálásnak! Ha enni akarunk, elég leruccanni a kukoricásba! El is határoztam, hogy ma este mindannyian kártékonykodni fogunk, amíg pukkadásig jól nem lakunk!" "Jaj, papa, hát ez nagyon jó lesz!" – sikkantotta Aranka lelkesen, de aztán észrevette az anyja rosszalló tekintetét, és ettôl kissé megszeppent. Vadcoca Etelka szigorúan megmozgatta az orrát. "Nem tetszik ez nekem, Ervin" – mondta zordonan. "Az emberek nagyon ravaszak és gonoszak ám." "Badarság, asszony" – söpörte félre Ervin bácsi felesége aggodalmas megjegyzését. "Látod, hogy túljártunk az eszükön most is. Nincs mitôl tartanunk többé! Most mindjárt felhívom Henriket, megbeszélem vele az esti falás idôpontját." Etelka erre már csak a fejét csóválta. A férje tényleg nagyon belelkesedhetett, ha saját jószántából még telefonálni is hajlandó volt.

Mikor leszállt az est, a vaddisznók nekikészülôdtek a szokatlan pikniknek. Vadmalac Ágoston még mindig nem hitte el teljesen, hogy a család közösen fog rosszalkodni, és minduntalan úgy intézte, hogy a mamája közelébe kerülhessen. Végül nem bírta tovább és tömpe orrocskájával megbökdöste Etelka nénit, hogy megbizonyosodhasson róla, ami történik, a felnôttek által jóváhagyott, helyes és kívánatos cselekedet. Vadcoca mama megsimogatta fiacskája buksiját. "Nem lesz semmi baj, Ágoston, apád ugyan kicsit elbizakodott, de majd én vigyázok mindannyiótokra, eddig is azt tettem. Hiszen mivé is lennétek nélkülem…" – sóhajtott fel, de nem fejezte be a mondatot, és Ágoston ösztönszerûen megérezte, hogy most alkalmatlan lenne minden további kérdezôsködés. Inkább a tükör elé lépett, és elsimogatta a sörtéket a feje búbján. Ezalatt Vadmalac Aranka már az ajtóban topogott. "Gyerünk, gyerünk, mi lesz már?" – sürgette a többieket, szeme huncutul villogott, egész teste szinte reszketett a kaland izgalmában. Ervin bácsi megcsörgette a kulcsokat. "Na, indulhatunk végre? Mindig anyátokra kell várni" – dünnyögte, de nem elég halkan, mert a Vadcoca meghallotta, és azonnyomban oldalba taszította élete párját. "Csak semmi szemtelenkedés, apjuk!" – tette hozzá nyomatékul. Ervin bácsi a tekintély kedvéért dühösen röffentett egyet, de nem vitatkozott, inkább kicsörtetett a ház elé. Családja hamarosan követte.

Ezúttal ôk voltak gyorsabbak, mikor meglátták a kukoricatáblát, Henrik bácsinak még híre-hamva sem volt. "Talán meg kellene várni" – kockáztatta meg Ágoston félénken, aki az ínycsiklandó látvány ellenére sem feledkezett meg a Menyét illemtanóráin tanultakról. "Hülyeség" – suttogta oda a húga a rá jellemzô fékezhetetlen türelmetlenséggel –, "nem marad le az öreg semmirôl, nekem meg már kopog a szemem!" És már indult volna is a kukoricatábla épen maradt része felé, de Vadcoca mama visszahúzta. "Tessék kicsit türelmesebbnek lenni!" – szólt rá Arankára, akinek ugyan eddig általában nem használt a szép szó, most azonban visszafogta magát, mert látta, hogy a papája is szigorú tekintetet vet rá. Szomorúan leheveredett hát az avarba, és bánatos tekintettel figyelte a holdfényben ezüstösen csillogó kukoricacsöveket. Szerencsére nem kellett sokáig várakozniok. Hátuk mögül az erdôbôl ismerôs csörtetés hallatszott, és egy bokor mögül elôbukkant Henrik bácsi. "Szervusztok, malackáim!" – rikkantotta vidáman. Ô maga, léha életmódja és bohém szokásai miatt nem alapított családot, de a gyerekeket ennek ellenére nagyon szerette, mindig tartott magánál egy kis nassolnivalót. Most egy-egy marék szederrel kedveskedett a vadmalacoknak, akik boldogan csámcsogva falták be a finom csemegét. Henrik bácsi szeretettel nézte ôket, aztán Ervinre kacsintott: "No, hát akkor talán lássunk hozzá!"

A kis csapat lelkes csörtetéssel vetette be magát a kukoricásba. Átgázoltak az öreg kanok által az elôzô éjszaka letarolt részen, és módszeresen kezdték feldúlni az eddig érintetlenül hagyott maradékot. Mielôtt azonban amúgy istenigazából belemelegedhettek volna a falásba, furcsa dolog történt. Elôször Ágoston vette észre, hogy viszket az orra. Az pedig nem gyerekjáték. A vaddisznónak az orra a legfontosabb mûszere, kifinomult szaglószerv és a turkálás létfontosságú eszköze; ha ez a kemény, de ruganyos konnektor valami szokatlant jelez, akkor azt minden körülmények között komolyan kell venni. Ágoston leült a barázdába, és elgondolkodva megdörgölte az orrát. A viszketés azonban nem múlt el, sôt fokozódott, míg végül a vadmalac egy hatalmasat prüsszentett. Aztán még egyet, majd még egyet. A mamája meglepôdve nézett rá: "Fiacskám, nincsen neked zsebkendôd?" – kérdezte, teljesen fölöslegesen, mert Ágoston mindig hordott magánál zsebkendôt, ahogy illik. Most azonban olyan tüsszögôroham jött rá, hogy nem volt ideje elôvenni. És hát a baj nem jár egyedül. "Nekem is viszket az orrom!" – visította Aranka, sértôdötten, hogy ez a váratlan tünet megzavarja a habzsolásban. Aztán HAPCI!!! – óriásit tüsszentett, méghozzá olyan nagyot, hogy elvesztette az egyensúlyát, és begurult a még ép kukoricák közé. Az öreg vaddisznók megütközve figyelték a jelenetet. "Mi van ezekkel a csemetékkel?" – kérdezte Ervin bácsi meglepetten, de ekkorra már az ô hatalmas ormánya is viszketni kezdett. Nem telt bele öt perc, és mindannyian tüsszögôrohamot kaptak, a szemük könnybelábadt, alig tudtak kibotorkálni a kukoricatáblából. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ünnepi vacsorának befellegzett. Henrik bácsi talált egy lapulevelet, azt szorította az orrához, de egy minden eddiginél hatalmasabb prüsszentés átszakította a vastag levelet is. A többiek sem voltak jobb állapotban. Nem látták az utat, szaglóérzékükre sem hagyatkozhattak, csak vaktában botorkáltak egyik fától a másikig, tüsszögésükkel felriasztva a nyulakat és a madárkákat, akik méltatlankodva csiripeltek a szokatlan csendháborítás miatt.

Mire visszataláltak az Agyaras-házhoz, elmúlt a tüsszögôroham, de mindannyian rettenetesen fáradtak lettek. Leheveredtek a ház elôtt az avarba, és tanácstalanul nézték egymást, nem tudván mire vélni a történteket. Végül Henrik bácsinak támadt egy ötlete. Elôkotorta ezüst zsebóráját, felkattintotta a fedelet, és hosszasan nézte a számlapot, még meg is fordította a biztonság kedvéért párszor, majd közölte: "Már tíz óra is elmúlt, a Bagoly már biztosan fölébredt, elmegyek hozzá és megkérdezem, mit gondol errôl az egészrôl." "Az jó lesz" – röfögte Ervin bácsi megkönnyebbülten. Az Aranka-affér óta igyekezett elkerülni a Baglyot, mert még mindig kínosan érezte magát zabolátlan csemetéje miatt. Etelka néni pedig, meghallván, hogy már milyen késôre jár, magához ragadta a kezdeményezést. "Gyerünk, gyerekek, mars az ágyba, itt az alvás ideje!" – jelentette ki határozottan, és kicsit még mindig viszketô orrával megbökdöste a vadmalacokat, akik ezúttal nem tiltakoztak a lefekvés ellen, mint egyébkor, és engedelmesen követték anyjukat. Ervin bácsi is nehézkesen fölemelkedett, elbúcsúzott Henriktôl, és bekocogott a házba. Hamarosan harsány horkolás verte föl a tisztás csendjét, egy nagyon mély basszus, egy alt, valamint két szoprán szólam szövôdött harmonikus egésszé. A vaddisznók nyugovóra tértek.

Eközben Henrik bácsi sietve ügetett a százéves tölgyfa felé, ahol a Bagoly fészkelt. Szerencsével járt, a Bagoly otthon volt, már visszatért az éjszakai vadászatból, éppen egy szerencsétlen egeret tépett éles csôrével apró darabokra. Mérgesen felhuhogott, amikor meghallotta a közeledô vadkant. "Ki mer háborgatni vacsora közben?" Tudnivaló ugyanis, hogy a Bagoly, mogorva, magányos alaptermészetébôl adódóan sose szerette, ha evés közben zavarják. Henrik bácsi óvatosan megköszörülte a torkát. "Bocsánat, hogy megzavarlak, Bagoly" – kezdett a mondókájába –, "de a tanácsodat szeretném kérni, te vagy az egyetlen, aki bölcsességeddel segíteni tudsz." A Bagoly, aki nemcsak mogorva, hanem meglehetôsen hiú is volt, ettôl egy kicsit megenyhült. "Ja, te vagy az, Henrik?" – mondta, jóllehet már száz lépésrôl megismerte a vaddisznó csörtetését. "Mi járatban vagy?" Henrik bácsi hátsó lábaira ült, és részletesen elmesélte a Bagolynak, mi történt a kukoricásban, ügyelve arra, hogy egy apró tünetrôl se feledkezzen meg. A Bagoly elgondolkodva hallgatta, csak nagy fejét ingatta ide-oda, amint a vaddisznó befejezte a mondókáját. "Hm, lássuk csak" – mondta végül, és berepült az odvába. Egy darabig csak a szöszmötölés hallatszott bentrôl, és Henrik bácsi egyre türelmetlenebbé vált. Pontosan tudta ugyanis, hogy a Bagoly csak fontoskodik, és a maga részérôl szívesen gyorsította volna meg az eseményeket egy jól irányzott döfködéssel. A vaddisznó azonban sajnos sem repülni, sem fára mászni nem tud, így aztán Henrik bácsinak nem maradt más választása, mint idegesen fészkelôdni a fa tövében. Végre elôkerült a Bagoly, karma között vaskos könyvet szorongatva, csôrén vastag, drótkeretes szemüveget egyensúlyozott. Szárnyával óvatosan lapozgatta a könyvet, és idônként bonyolult szavakat dünnyögött maga elé, mint "endoszimbiózis" vagy "pleisztocén". Henrik bácsi érezte, mint borzolódik föl a hátán a sörénye, ahogy egyre bosszúsabb és bosszúsabb lett, és kezdte elönteni az a vérvörös, vak düh, ami a felbôszített vaddisznót olyan félelmetes ellenféllé teszi. Szerencsére mielôtt teljesen elvesztette volna az önuralmát, a Bagoly egy hatásos mozdulattal becsapta a könyvet – a holdfényben jól lehetett látni a lapok közül felgomolygó porfelhôt – és rejtelmesen közölte: "Tüsszentôpor".

Henrik bácsi tanácstalanul nézett fel rá a fa alól. "Tüsszentôpor? Az meg micsoda?" A Bagoly büszkén kihúzta magát, és a mûveletlen egyéneknek kijáró enyhén leereszkedô hangsúllyal magyarázni kezdett. "Nos, Vaddisznó barátom, a tüsszentôpor, mint neve is mutatja, olyan kémiai anyag, amely az orrnyálkahártyák ingerlése útján tüsszentést idéz elô. A képlete pediglen…" – folytatta hosszasan, de Henrik bácsi már nem figyelt rá. Agya lázasan dolgozott, és hamarosan meg is lelte a rejtély megoldását. Legszívesebben a fejét a fába verte volna mérgében. Hogyan is lehettek ilyen ostobák! Hát persze hogy az Ember szórta ki a tüsszentôport, hogy elkergesse a szegény vaddisznókat, akik csak egy kicsit falatozni szerettek volna a kukoricából! Égbekiáltó igazságtalanság, de így volt. A Bagoly eközben végre befejezte az elôadást, Henrik bácsi pedig megkérdezte: "És mondd csak, van valami ellenszere a tüsszentôpornak?" A Bagoly megvonta a vállát. "Attól tartok, hogy a tudomány mai állása szerint, és persze a környülállásokat is figyelembe véve, olybá vehetjük, hogy nincs ellenszer." "De hát akkor nem tudunk többé a kukoricásban falatozni!" – kiáltotta Henrik bácsi csalódottan. "Úgy tetszik, a következtetésed jelen ismereteink szerint helytálló" – válaszolta a Bagoly, és megfordult, hogy visszavigye a könyvet a fészkébe. Henrik bácsi szomorúan elbúcsúzott tôle, miután megköszönte a segítséget. "Ugyan, semmiség" – szerénykedett a Bagoly –, "a tudást megosztani mindig öröm, mert úgy adhatok, hogy nekem sem lesz attól kevesebb." Ez már sok volt Henrik bácsinak, kurtán biccentett, majd elcsörtetett az erdô mélye felé.

Másnap reggel elsô útja Agyarasékhoz vezetett. Pár rövid röffentéssel elôadta, hogy mit tudott meg a Bagolytól, a többiek pedig bánatosan hallgatták. Befellegzett a jó világnak, nem mehettek többé kártékonykodni a kukoricásba, hacsak nem akarták kockára tenni értékes szaglószervük épségét. "Hát, marad a szorgalmas turkálás" – mondta a Vadcoca jelentôségteljesen, aki puritán nevelést kapott annak idején, és a tisztességes, kemény munka gyümölcsét mindig is sokra becsülte. Papája hajdan gyakran mondogatta, hogy "ebül szerzett harács ebül vész el", és más efféle veretes bölcsességeket, amelyek nagy hatást gyakoroltak Etelkára, aki mindig is komoly, kötelességtudó coca volt. Szíve mélyén igazából örült, hogy a gyerekek most végre megtanulják, csak annak van értéke, amiért megdolgoztak. Ervin bácsi viszont láthatólag elszontyolodott, tanácstalanul járkált fel-alá, aztán megállt egy vastag tölgyfánál kicsit vakaródzni, abban reménykedve, hogy hátha eszébe jut valami, de a helyzet valóban reménytelen volt. Be kellett látniok, hogy az Ember ravaszságával nem vehetik föl a versenyt. "Na, induljatok az iskolába!" – röffentett végül kicsinyeire az öreg vadkan.

Aranka és Ágoston azon nyomban engedelmesen útra keltek. Szomorúan bandukoltak az erdôben, Aranka visszagondolt az elmúlt napokra, amikor egy nagy dobozban kukoricát vihetett magával uzsonnára. Igaz ugyan, hogy a doboz tartalma rendszerint már az elsô bokornál elfogyott – a vadmalacok nem híresek arról, hogy képesek az önmérsékletre –, és így aztán uzsonnaidôben már erôsen korgott a gyomruk, de a helyzet mégiscsak jobb volt, mint most, amikor csupán egy pár szem makk csörgött a hátizsákjukban. Aranka nem is bírta sokáig. „Nem kellene egy kicsit turkálnunk?" – javasolta. Ágoston döbbenten nézett rá. „Elkésünk az iskolából!" – vetette ellen végül. Aranka csak legyintett. Jól tudta, hogy a bátyja ugyan mindig ellenzi, hogy eltérjenek a szülôk által engedélyezett egyetlen helyes útról, viszont nem mondható erôs akaratú személyiségnek sem, Arankával szöges ellentétben. A vadmalac-kislány tehát tovább ütötte a vasat. „Ugyan, csak egy pár percrôl lenne szó, túrunk valami finom gyökeret uzsonnára kiegészítésül a vacak makkok mellé, amit ma reggel kaptunk." Ágoston ellenállása, mint sejthetô volt, hamarosan szertefoszlott. „Hát, nem bánom" – adta be a derekát, letette hátizsákját és követte húgát a közeli rekettyésbe. Hamarosan mindketten vígan turkáltak a laza erdei talajban, idônként meg-megállva egy kis szaglászásra.

A csodálatos illatot Aranka vette észre elôször. Valahonnan messzirôl szivárgott, leheletfinoman kígyózott végig a bokrok alatt, csak gondos, elmélyült szimatolással lehetett érezni, de tagadhatatlanul ott volt, az édes, fûszeres, hihetetlenül étvágygerjesztô aroma. A vadmalac szíve megdobbant, elôször alig mert hinni az orrának. Mintha alvajáró lett volna, elkezdte követni az illatot, tömpe kis orrán át gondosan szûrve a levegôt. Ágoston röfögött utána valamit, de Aranka nem hallotta meg, elfogta a vadászszenvedély, csülköcskéivel egyre gyorsabban trappolt a varázslatos illat forrása felé. A bátyja, aki ezúttal sem tett valami sok önálló kezdeményezôkészségrôl tanúbizonyságot, némi tanakodás után követte, és hamarosan együtt szimatoltak, minden másról megfeledkezve. Az illat egyre erôsödött, és immáron semmi kétség sem volt eredete felôl. A gondolat azonban olyan csodálatos és hihetetlen volt, hogy egyikük sem merte kimondani. Mikor megbizonyosodtak arról, hogy eljutottak a célig, szinte egyszerre kezdtek túrni. Csak úgy röpültek a göröngyök, és fáradozásukat hamarosan siker koronázta. A feltúrt földbôl apró, sötétbarna gumók kerültek elô, mágikus illatot árasztva. Minden vaddisznó legszebb álma, legkedvesebb eledele: a SZARVASGOMBA.

Aranka és Ágoston megszeppenve néztek egymásra. Jóllehet kopogott a szemük az éhségtôl, mégsem merték a csodálatos kincset csak úgy egyszerûen befalni; tudván tudták, micsoda hihetetlen szerencse érte ôket, hiszen apjuk már évek óta panaszkodott, hogy minden fáradozása ellenére sem tudott szarvasgombát találni a Kerek Erdôben. Most pedig ôk rábukkantak, szinte nem is kellett keresniök. A két vadmalac, lelkiismeretével tusakodva, hosszasan tanakodott a mámorítóan illatozó szarvasgombák mellett. Végül Aranka találta föl magát. „Kóstoljunk meg egypár darabot, hogy nem férges vagy romlott-e" – javasolta, mire Ágoston szeme mohón fölcsillant – , „és aztán a többit vigyük haza, hadd örüljenek az öregek." Így is tettek. Gondosan megvizsgáltak néhány szarvasgombát, és a körültekintô, mindenre kiterjedô ellenôrzés nyomán megbizonyosodtak róla, hogy ténylegesen elsôrangú minôségû, aztán megkóstoltak még néhányat, hogy teljesen biztosak legyenek a dolgukban, végül a megmaradt két szemet zsebrerakták, és megfeledkezve az iskoláról hazakocogtak.

Ervin bácsi a kertben serénykedett, a görögdinnyepalántákat locsolta éppen egy nagy kannából, amikor a szeme sarkából megpillantotta a hazafelé igyekvô malackákat. Tüstént méregbe gurult: „Ebadta kölykei, nem kellene ilyenkor iskolában lennetek?!" – fújtatott dühösen, de amint éppen kezdett volna lendületbe jönni, megérezte a kicsinyei felôl áradó illatot, és torkán akadt a szó. Hang nélkül letette az öntözôkannát, és a vadmalacok felé fordult, döbbent tekintettel, leesett állal. „Nézd, papa, mit találtunk!" – sivalkodtak a malacok, és elôkotorták a két megmaradt szarvasgombát. Ervin bácsi csak ámult és bámult. Végül erôs csülkeivel magához ölelte a csemetéit, és bevitte ôket a házba. „Asszony, gyere gyorsan!" – röffentette remegô hangon. Vadcoca Etelka hamar elô is került a könyhából, ahol éppen egy kis moslékot fôzött ebédre. Mikor meglátta a családját, és megérezte a szarvasgomba illatát, kiesett a patájából a fôzôkanál. Újból döbbent csend támadt, amelyben tisztán lehetett hallani, amint az ôrizetlenül hagyott moslék felforr, majd kifut. De ez immáron senkit sem érdekelt az Agyaras családból. Ervin bácsi kiadta a jelszót: „Gyerünk, gyerekek, mutassátok meg, hol a lelôhely!"

Keresztülcsörtettek az erdôn, Aranka útmutatását követve, és nemsokára ott álltak a kis tisztáson, a vadmalacok által túrt gödröcske mellett. A két öreg vaddisznó nekilátott, és alaposan felforgatta a talajt, átvizsgálva a mélyebben fekvô rétegeket is, amelyeket kicsinyeik orrocskája még nem érhetett el. A zsákmány minden képzeletet felülmúlóan gazdag volt. „Még öregapám öregapja sem látott ilyen csodát" – hüledezett Ervin bácsi tele szájjal. Etelka néni eközben másik irányban próbálkozott, és újabb lelôhelyet tárt fel. A vaddisznók megrészegültek a hihetetlen szerencsétôl, szinte önkívületben túrták és ették a csodálatos kincset.

De egyszer a legnagyobb bendô is megtelik. Pár óra múltán már mindenki jóllakott, és csak lustán hevertek az immáron felszántott mezôre emlékeztetô tisztáson, patáikkal szórakozottan ide-oda tologatva egy-egy szarvasgombát. A hangos csámcsogás után csönd ereszkedett az erdôre, amelyet csak idônként tört meg egy jóllakott sóhaj. Ervin bácsi tökéletes elégedettségében a hátára fordult, patáit a levegôbe emelte, és süttette kidomborodó hasát a nappal. Mondenki csöndben emésztett egy darabig, csak Aranka fészkelôdött még mindig nyugtalanul. Az anyja, le-lecsukódó fél szemével vetett rá egy méltatlankodó pillantást. „Mit mocorogsz, kislányom?" – dünnyögte maga elé, pihenésre vágyva. „Támadt egy ötletem" – súgta neki Aranka izgatottan. „Most?!" – hüledezett a Vadcoca. „Miért nem pihensz inkább egy kicsit?" „Mert nem tudok" – suttogta a lánya. „Gondold el, mama, hogy most milyen jó sorunk van! De hát nem lehet mindig szarvasgombát enni, idônként jólesne egy kis kukorica is, nem?" „Az meglehet" – hagyta helyben Etelka néni – , „de a kukoricásba nem mehetünk többé, mert az Ember beszórta az egészet tüsszentôporral." „Hiszen éppen errôl van szó" – mondta Aranka. „Eszembe jutott, miként lehetne megbékíteni a gazdát." Ezzel odabújt az anyjához, és a fülébe suttogta, mit is talált ki. A Vadcoca bólogatva hallgatta, majd amikor Aranka mondókája végére ért, patájával gyöngéden megsimogatta a lánya buksiját. „Okos és aranyos kis vadmalac vagy" – röffentette neki dicsérôleg. „De most szundítsunk egy csöppet."

Másnap reggel, amikor Vilma néni kinézett a konyhaablakon, olyan furcsát látott, hogy azt hitte, tévedésbôl már megint az olvasószemüvegét vette föl a fôzéshez. Levette hát az okuláréját, köténye szélében megtörülte, aztán megint föltette, és újból kinézett az ablakon. Ezúttal minden kétséget kizáróan meggyôzôdött róla, hogy nem káprázik a szeme. A kertkapuban két csíkoshátú vadmalac álldogált, mellettük a földön kis zsákocska hevert. Az asszony odaszólt a gazdának: „Gyere, apjuk, mutatok valamit!" András gazda mogorva képpel került elô, állán még ott fehérlett a borotvahab. Kinézett a kertbe, és elállt a lélegzete. Aztán megpödörintette a bajuszát, és csak annyit dörmögött: „Na, most már tényleg elszemtelenedtek a vaddisznók. Hozom mindjárt a puskát!" Ekkor Aranka és Ágoston – mert természetesen ôk voltak a vadmalacok – megzörgették a kertkaput. Vilma néni nyomban észbekapott. „Nem hozol te semmiféle puskát" – förmedt rá az emberére – , „nem látod, hogy kopogtatnak? Vendégségbe jöttek, hát engedjük be ôket, ahogy illik." András gazda jobbnak látta nem ellenkezni. Csak a bajusza alatt dörmögött valamit arról, hogy úgy látszik, már megbolondult az egész világ, azzal hátát az ajtófélfának vetette, és szúrós pillantással figyelte, amint a felesége kinyitja a kertkaput, és beengedi a vadmalacokat. Azok egyesült erôvel bevonszolták a zsákot a házig, majd leültek mellé kétfelôl, és orrocskájukat az égnek emelve várakozó tekintettel néztek a gazdára. „Mi a fene" – mormogta az magában, és elôször úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy kora reggel két csíkoshátú vadmalac jön hozzá látogatóba. Azonban nem bírta sokáig, kíváncsisága erôsebbnek bizonyult. Leguggolt, és belenyúlt a zsákba. Apró, barna, illatos gumókat talált benne. Megszagolta ôket, majd elvigyorodott. „Asszony, gazdagok lettünk! A vadmalacok szarvasgombát hoztak nekünk! Ez még az aranynál is többet ér, a városi nagyszállóban a fôszakács a széfben tartja ôket. Még ma bemegyek, és eladom neki az egészet jó pénzért!" Szeme kapzsin csillogott, amint a zsebébe süllyesztette a szarvasgombákat. „Hohó, nem addig van az!" – mondta neki Vilma néni. „Tán nem jár a malackáknak köszönet az ajándékért?" „Hmm, nem is tudom" – torpant meg András gazda. „Hogyan is hálálhatnánk meg?" „Nekem van egy ötletem" – javasolta Vilma néni. „Az a feldúlt kukoricatábla úgysem hoz már az idén sok termést. Takarítsuk föl a tüsszentôport onnan, és engedjük meg a vaddisznóknak, hogy lakmározhassanak kedvükre!" A gazda erre igencsak megrökönyödött. Évek óta harcolt már a kártékonykodó agyarasokkal, és most szemmel láthatóan nehezére esett barátkozni velük. A felesége azonban már döntött, leguggolt a vadmalacokhoz, és mosolyogva elmagyarázta nekik: „Mondjátok meg szépen a szüleiteknek, hogy minden este szeretettel látjuk ôket a kukoricatáblában egy kis kártékonykodásra." András gazda eközben kiszámolta, hogy az ajándékba kapott szarvasgomba jóval több hasznot fog hozni, mint a kukoricás tíz év alatt, és a rend kedvéért rábólintott. A vadmalacok erre vígan röffentettek egyet, majd kurta lábacskáikon máris a kertkapu felé igyekeztek. Vilma néni kiengedte ôket, és mosolyogva integetett utánuk, amíg el nem tûntek az erdôben.

Minden úgy történt, ahogy megállapodtak. András gazda eltakarította a tüsszentôport, majd a szarvasgombákkal bement a városba, és jó áron eladta ôket a szállodai fôszakácsnak. Olyan jó áron, hogy komolyan elgondolkodhatott rajta, hogy mégis megveszi azt a szép piros traktort, amelyrôl már annyit diskuráltak a gazdakörben. A vaddisznók pedig attól fogva minden este lejárhattak a kukoricásba, és bántatlanul letarolhatták, amíg csak egy kukoricacsô maradt a szárakon. A változatosság kedvéért idônként túrtak maguknak szarvasgombát az Aranka által fölfedezett lelôhelyen, és a vadmalacok olykor-olykor, ha megmaradt egy pár szem, elvitték a gazda házához. Így mindenki jól járt, bôségben és békességben éldegélhettek az emberek a faluban és a vaddisznók az erdôben. Még most is élnek, ha meg nem haltak.

© 1999 Aszódi András. Minden jog fenntartva.